Az élőlényeknek az a képessége, hogy környezetükhöz - bizonyos határokon belül - alkalmazkodnak, vagyis egyfajta fiziológiai plaszticitással rendelkeznek, amelynek révén követni tudják a környezet változásait. Az eredményes adaptálódás lényege tágabb értelemben a reakció gyorsasága, vagyis az a képesség, hogy az illető faj vagy egyed lépést tudjon tartani a környezeti feltételek módosulásának ütemével. A környezethez való alkalmazkodásnak három alapvető iránya van.

Az első a morfológiai adaptálódás, azaz az állat meghatározott szervfelépítésének az adaptálódása. A második a szervek tevékenységének az alkalmazkodása, azaz valamely szervnek meghatározott munka elvégzésére alkalmassá válása. (Pl. a tüdő légcseréjének jelentős megnövelése, a szívizmok rugalmasságának fokozása a farkas esetében.

Ezek a tulajdonságok ugyanis lehetővé teszik azt a megfeszített hajszát a gyors lábú prédaállatok után, amely a farkas sajátos zsákmányszerzési taktikája, viselkedése.) A harmadik alkalmazkodási irányzat az, amikor az állatok ösztönösen is igyekeznek az adott körülmények között a lehető legalkalmasabban viselkedni. (Ilyen pl. az a megfelelő gyors reakció, amikor a macska pánikszerűen felmenekül a fára egy bizonyos zaj vagy vizuális jelzés hatására, amely tudtára adja, hogy ősi ellensége, a kutya közeledik.)